magyar filozófia – a magyar vagy magyar származású filozófusok munkás­sága nyomán kialakuló, a magyar kultúra részét képező filozófiai hagyomány. Kiterjesztő értelemben részének számít a magyarországi nem magyar – előbb elsősorban latin, utóbb főként német – nyelvű filozófiai irodalom anyaga is. Középkori előzmények és kora újkori kezdetek után a magyar filozófia intéz­ményesedése a 18. század végétől – a klasszikus német idealizmus recepció­ját megvalósító Kant-vita és Hegel-vita nyomán – indul fejlődésnek, majd a 19. század végén vesz új lendületet. A 20. század eleje az első virágkort hoz­za el az újidealista irányok gyors recepciójával és jelentős eredeti teljesítmé­nyekkel. A két háború közötti korszakban a fejlődés megtörik, sokan emigrá­cióba kényszerülnek, a filozófiai életben a szellemtörténeti korérzékelés lesz a meghatározó. A kommunista hatalomátvétel után a magyar filozófia hagyo­mányos intézményei megszűnnek, monopolhelyzetbe kerül a politikai hatal­mat legitimáló marxizmus–leninizmus; jelentős teljesítmények születnek azonban a filozófiatörténetben és a klasszikusok fordítása terén. Az 1989-es átalakulás regenerálja az intézményrendszert, a filozófiai életben pedig nyil­vánosan hangot ad a kortársi nemzetközi irányok képviselőinek.